L es MMIX

tegnap késő este a buszon…

felszállt egy idős, hajdan délceg, professzor forma idős úr, a 40-50 éves fia kíséretében, aki - kisebb ellenkezésbe ütközve -le is tessékelte a bácsit a busz legelső ülésére. ült, ölében aktatáska (többrekeszes, fekete bőr) és fölötte magasodott fia hatalmas termetével és kísértetiesen hasonló vonásaival, mégis puha arcba ágyazva, sehol egy kiálló markáns csont, ahogy édesapja arcán láttam. nem beszéltek, némán zötyögtek a buszon, késő este volt. a harmadik megállónál, mikor a külső nyomogomb felszólítására kinyílt a busz első ajtaja, felszállt egy hasonló korú úr. pillanatig sem habozott ülő kortársa, ‘felpattant’ és óriási, csontos tenyerét nyújtotta régnemlátott barátja, iskolatársa, kollégája felé, széles mosollyal arcán. Remegő kézzel és lábbal, egy-egy aktatáskával a kezükben, kapaszkodtak és utaztak állva a busz első ajtajánál és beszélgettek 3 megállónyit. Búcsúzáskor a fiával utazó bácsi megkérdezte:

- mi az e-mail címed? én leggyakrabban a d.vadas@….a d.vadas… a d.vadas yahoo.comot használom, azt sokszor nézem.  - majd mikor a másik leszállt lassan és kimérten, mindketten intésre emelték kezüket: -szervusz öregem!

az esetleges többnapos kimaradások okai: két otthonom van, mégis hontalan vagyok, dolgozom, mégis dologtalan vagyok, rengeteget eszem, mégis éhes vagyok, rengeteget gondolkozom, mégis üres a fejem, sok új bejegyzés születik (ide: trafó honlap/info/blog) mégis ‘kevés’. írnom kéne a szakdolgozatom, mégsem írok, új a frizurám, mégsem veszik észre, letörött 2 körmöm, mégsem reszelem le, aktívabb lehetnék, mégsem vagyok, várhatnék, de nem várok.

boldog lehetnék, mégis boldogtalan vagyok vagy mégsem.

telnek a napok, hosszúra nyúlnak és éppoly édesek mint amennyire keserűek…összeszedem magam mindjárt, sok a mondandóm…

és a bejegyzés megírása után kezembekerült a Műértő (2007 február / Kitekintő: A becsapódás ereje)úgy látszik tényleg nem csak én…

a blogírás kortárs művészet. kinek így megy, kinek úgy. a hétvégi bécsi kirándulás alkalmával is valami hasonlóra jutottam: kinek így megy, kinek meg úgy. beszéljünk csakis a kortárs képzőművészetről. ‘milyen a viszonyom hozzá? szeretem-e? értem-e? van-e kedvencem?’ - ilyen és ehhez hasonló kérdések merülhetnek fel. na meg: ‘ez nevetséges, felháborító, hihetetlen, hogy ez művészet…(kedvencem:) ilyet én is tudnék, ez nem művészet’ mert felmerül-e ezek közül bármelyik is egy klasszikusnál. na de nem is erről van itt szó, hanem Erwin Wurmról, akit a bécsi Ludwigban lehet megnézni. 17 évnyi munkásságát. meg kell mondanom végignevettem az egészet. valami olyat éltem át, amit talán még soha ebben a formában…rettenetesen értékeltem a munkáit, azt, hogy következetesen hosszú éveken át egy kidolgozott koncepció mentén (vagy nem), mégis meg-megújuló ideológiai háttérrel (ha volt ilyen egyáltalán tényleg minden munka esetében…)dolgozott. a lényeg az, hogy tetszett, szórakoztatott, elgondolkodtatott. és irigye vagyok az olyan embernek, aki ilyen szintű önkifejezésre képes. és ezzel Erwin Wurm nincs egyedül, rengeteg kortársa ’szélhámoskodik’ a világban, jobbak, rosszabbak, de határozottan exhibicionisták, ‘kiöklendezők’, önmegvalósítók….stb. azt gondolom, hogy ez az, amit értékelnünk kell és ha nem is értjük mindig, hogy mi is volt a célja, az indittatása, mégis valamit létrehoz, ami ő abban a formában talált a legérthetőbbnek, legkifejezőbbnek és legtöbbet adónak. nevettem és nevettem, felszabadultam és örültem annak, hogy nem vagyok ezzel egyedül…

MUMOK/WIEN/ERWIN WURM_ hamarosan…